Kubában az  épített környezet mellett az emberek azok, akiknek a puszta látványa miatt érdemes és érdekes kimenni az utcára. Megfordult itt szinte az összes ismert emberi rassz – feketék, fehérek (spanyolok, angolok, franciák, amerikaiak), kínaiak, zsidók - , és mivel mindegyik itt hagyta a nyomát a helyi géntérképen,  fizikum tekintetében roppant nagy a változatosság. Legtöbben talán a mulattok vannak, akik elvileg a feketék és fehérek keverékei, de nyilván attól függően,  hogy a  generációk során hogyan keveredtek tovább,  a legkülönbözőbb árnyalatok és vonások jelennek meg a mai utódokon.

Volt aki viccesen fel is hívta a figyelmemet arra, hogy ha egy fehér nő itt összejön egy világos-capuccino színűvel, akkor a gyerekei még simán lehet, hogy tök sötétbőrűek lesznek. De az az igazság, hogy sosem értettem meg igazán a petúniák variálódását az ötödikes biológia tankönyvben, úgyhogy ezt sem fogom jobban. Mindenesetre a kubai személyi igazolványba beírják a bőrszínt is: fehér, tregenjo, mulatt, fekete – ezek a forgalomban lévő kategóriák.

Az ember azt gondolná, ilyen helyen aztán tényleg nincs rasszizmus, mi értelme is lenne - az utcán járva úgy láttam, a lakosság olyan 85 százalékának lehet valami színes beütése, legalább a családfa egyik ágán. Ennek ellenére itt is működnek az előítéletek, az összes bonyolultságukkal együtt.

Ott volt mindjárt a szállásadóm és helyi anyám, Manuela, aki mulatt, és amúgy is a toleránsabbak közül való, hiszen az egyik legszorosabb barátja és üzletfele egy állandó párkapcsolatban élő meleg fiú. De még mintha nála is éreztem volna a feketékkel szembeni tartózkodást. Mindenesetre udvarlóim közül a fehér fiút preferálta leginkább, minden nyilvánvaló linksége ellenére. Egy kifejezetten szép arcú, intelligens mulattra azt mondta, hogy ez egy tipikus jinetero (kb. hímringyó) alkat, jó lesz ha vigyázok vele, különben sem hozzám való; amikor meg  egy teljesen fekete kísért haza,  kifejezetten  rosszallotta a dolgot. Ez a szemlélet az öngyűlölő zsidó fogalmát juttatta eszembe, de lehet hogy nincs igazam, nem tudok túl sokat a színes kubaiak önképéről és (esetleges) identitás-problémáiról. Próbáltam azért valamit megtudni erről, kérdezgettem például a széparcú mulattot is, de nem sokkal lett világosabb a kép.

Havannai védnököm, Pádre J. mesélte a helyi (fehér) sofőrjéről, hogy bár a férfinek fekete a barátnője (és jól élnek együtt), rendszeres kirohanásai vannak a kubai feketék ellen, és jelentős rasszista vicckészlettel rendelkezik.

Meg az is szép, amit egy életvidám, világos bőrű kubai nőtől hallottam, amikor színesebb honfitársairól készült fotóimat mutogattam neki: "Na, amikor ilyen testű pasit látunk a barátnőimmel , akkor azt szoktuk mondani, hogy: hmmmm, de szép, milyen kár, hogy nem fehér...!"

Néhány hete beszélgettem Gary-vel, egy jófej (fehér) amerikaival, aki négy évig élt megszakításokkal Havannában, és eközben szerelmi kapcsolat(ok)ba is bonyolódott. Rasszizmus illetve kubai-külföldi hátrányos megkülönböztetés-ügyben voltak erős élményei, és egy idő múlva  annyira kiakadt, hogy  több  levelet is küldött a Lonely Planetnek, követelve, hogy a csillogótenger-fehérhomok-salsanapestig témakörök mellett adjanak reális képet ezekről a dolgokról is.

Mióta hazajöttem, olvasgattam erről ezt-azt a neten (pl. itt, itt és itt),  de azt hiszem csak a következő field-visitem alkalmával fogom tudni folytatni a téma behatóbb vizsgálatát. Addig is itt egy nagyon személyes hangú írás a témáról:

Fehér? Egy kubai nő szemben a tükörrel

Bónusz:
Concha Buika - New afrospanish collective

"1962-ben meghirdettük a rasszizmus végét Kubában. Évekkel később viszont azt vesszük észre, hogy a rasszizmus intézményi szinten való eltörlése nem garantálja a társadalomból illetve az egyének gondolkodásából való száműzését is."

(Mavis Alvarez)