A kibelezés és feldarabolás a nylonnal letakart étkezőasztalon történt, és meglepően kevés vérrel járt – igaz, a nagy része előtte már kifolyt a szentélynek átalakított kisszobában.

A két kecskegidának, a kakasoknak és a kacsának a nyaki ütőereit vágták át, úgy, hogy benne hagyták a kést az állatok nyakában, miközben a vergődő testeket az oltárok fölé emelték. A széles penge mentén csorgott rá a vér az istenségeket és ősöket jelképező tálakra.

A kisebb állatok - galambok, tyúkok és csirkék - fejét egy-egy gyors csavarás után a babalao segédei letépték a  nyakukról, aztán meglengették őket néhányszor az edények felett, megtépkedték a tollat a testükön, és a pihéket a vértócsákra szórták. Mielőtt a testeket letették a  szoba kőpadlójára, hozzáérintették őket Manuela fejéhez, tenyeréhez, térdéhez és bokájához. Aztán az asszony térdre ereszkedett, és két tenyerét az iszamos kövezeten csúsztatva összegyűjtött néhány maréknyi véres tollat, és az oltárokra halmozta. Valaki mézet csorgatott egy üvegből a vértócsákra. A kötényes nők háta mögül láttam, hogy a rituálét levezénylő babalao intésére a keverékből valamennyit egy kókusztálkában Manuela szájához emeltek, aki  beledugta a nyelvét.

Ő volt a főszereplője és egyben a főszervezője is az eseményeknek, ővele és őérte történt itt minden. Ő spórolta össze rá a helyi viszonylatban nem kevés pénzt, ő szerzett be mindent a bevásárlóparadicsomnak igazán nem mondható kubai fővárosban, és ő készített elő minden szükséges dolgot. Szendvicseket és édességet csinált a szeánszon résztvevő nők, valamint a két babalao és segédeik számára, előkészített egy üveg italt, és főzött egy nagy termosznyi feketekávét.

Az események előtti este beáztatta a gyógynövényeket, és a sötétzöld levet a levesestálakra emlékeztető szakrális edényekbe öntötte. Ebbe a folyadékba kerültek aztán az egyes entitások, az orishák attribútumai –  kagylók, kövek, szobrocskák, egyebek. Jó előre felírta egy listára azoknak az istenségeknek a neveit, akiknek áldozatot kívánt bemutatni, és azt is, hogy kinek mit ajánl fel – régóta gyakorolta már a vallását, pontosan tudta, melyik orishának mi a kedvenc étele, és milyen állatot kell leölni a számára.

Manuelának nagyon fontos volt az orishák segítsége, biztos akart lenni abban, hogy támogatják őt az előtte álló nagy lépés megtételében. A beutazáshoz szükséges vízumot, amit nyolc éve kérvényezett, idén végre megkapta, már csak a kubai hatóságoktól beszerzendő papírok voltak hátra. Aztán jöhet a lakás felszámolása, a tárgyai pénzzé tétele és elajándékozása. Kezdődhet az új élet a túlparton, kilencven kilométerre attól a  szigettől, ahol több, mint hatvan évig élt.

Az események napján a nők délelőtt tíz körül kezdtek el érkezni. Kötényt kötöttek maguk elé, befedték a fejüket – én, a huzamos vendégségben ott lévő extranjera is kaptam egy sárga színű kendőt -, és leültek az étkezőben. Volt, aki szivarra gyújtott, volt, aki a szendvicseket kente, és volt, aki végeláthatatlanul beszélt. Később megérkezett egy kistermetű, maximum 150 centis babalao is, akinek a vezetésével kivonultunk a lakás bejárata előtti oltárhoz, ahol már égett a gyertya, és ahol most Manuela a társaságunkban fohászkodott egy kicsit. Aztán a kis ember elment, mi pedig visszaültünk a konyhába, és folyt tovább a trécselés.

Ezen a ponton nem tűnt valami izgalmasnak a dolog - már épp el akartam menni, amikor csengettek, és a szűk lépcsőházban egymás mögött hat vagy hét ember jött fel lihegve; kezükben mozgolódó, formátlan zsákok, és két, lábainál összekötözött keserves hangokat hallató kecskegida. A gidákat és a zsákokat az erkélyre dobták. A ritkás hálón keresztül megláttam, mi van bennük: nyolc-tíz galamb, különböző színű  tyúkok, két-három nagyobb kakas, egy kacsa és több kicsi, csirkeszerű madár.

ps.

Manuela, sokat gondolok rád mostanában. És egy ideje gyertyát gyújtok azon az oltáron, amit Elegguá-nak rendeztem be itthon, a bejárati ajtóm mögött.